PTIblog

A Politikatudományi Intézet blogja

Magyarország: hol kezdődik és hol végződik a demokrácia?

2017. szeptember 28. 1:59

Gyulai Attila, Demokrácia- és politikaelméleti osztály

Mihez képest és mennyire változtatta meg a magyar politikai rendszer jellegét és működését az elmúlt két kormányzati ciklus? Ez a kérdés mélyen meghatározza a hazai, uniós és nemzetközi politikai viták tartalmát, hangvételét, a pártok stratégiáját, valamint természetesen a kormány mozgásterét is. Egyre gyakrabban megfogalmazódó állítás, hogy a magyar politikai rendszer hibrid rezsimként írható le, azaz olyan berendezkedésként, amely nem tisztán autokratikus, de nem is liberális demokrácia. Mire jó a hibrid rezsim fogalma, és ad-e magyarázatot a rendszerváltozás utáni hazai politikai változásokra?

Kulcsszavak: magyar politikai rendszer, liberális demokrácia, hibrid rezsim, választások, alkotmányosság

A 2010-es választás után, amikor a Fidesz-KDNP nem csupán megszerezte a kétharmados parlamenti többséget, de azt használva a politikai rendszer alapelemeit érintő változtatásokat hajtott végre, újraindultak a magyar demokrácia természetével és létével kapcsolatos viták. A vita polarizált és végletes.  Míg a kormánypártok azt állítják magukról, hogy sokkal inkább állnak demokratikus alapon, mint a megelőző kormányok, addig az ellenoldal gyakran autokratikus vagy diktatórikus kormányzásként állítják be a 2010 utáni időszakot. A kérdés látszólag tehát az, hogy Magyarország demokrácia vagy nem.

De nem csak Magyarországról van szó. Az elmúlt években olyan kérdések nyíltak ki újra, melyeket sokan végleg lezártnak gondoltak az 1990-es évek elején, amikor a demokratizálódás hulláma elérte Közép- és Kelet-Európa addig kommunista állampárti rendszerben működő országait. Erős volt a bizalom, hogy az újonnan létrejött liberális demokráciák a politikai fejlődés olyan fokát jelentik, ahonnan nem lehet és nem is érdemes visszafordulni, ennél magasabbra és előrébb jutni pedig már nem lehetséges. Ez tükröződött abban a szemléletben, amely a demokratikus átmenetekre alternatíva nélküli folyamatként tekintett, és amelyben az elsődleges kérdés az újonnan demokratizálódott országokkal kapcsolatban a konszolidáció volt. A politika és a politikatudomány egyaránt azt szerette volna látni és láttatni, hogy az olyan országok, mint amilyen Magyarország is, elértek a politikai fejlődésnek arra a fokára, ahol a hatalom alapja a demokratikus döntéshozatal, de amelyben a kisebbségi álláspontot intézményes és normatív garanciák védik a mindenkori hatalommal szemben.

Bár voltak szerzők, akik már évtizedekkel ezelőtt felhívták a figyelmet arra, hogy a demokrácia világméretű győzelme korántsem egyöntetű és nem is visszafordíthatatlan (Juan J. Linz egyike volt az átmenetekhez szkeptikusan viszonyuló neves szerzőknek), a politikatudomány és a demokráciaelmélet láthatóan bajban volt, amikor valamit mondani kellett volna azokról az országokról, amelyek nem teljesítik a liberális demokráciákkal szemben támasztott követelményeket, eközben ugyanakkor többé-kevésbé szabad választásokat is tartanak. Mára tucatnyi megközelítése és definíciója van az ilyen politikai rendszereknek.

Az elmúlt években terjedt el a demokráciaelméletben a hibrid rezsim fogalma, mely, olyan berendezkedéseket nevez meg, amelyek nem tekinthetők sem nyílt autokráciáknak, kifejlődött és konszolidált liberális demokráciáknak sem. A hibrid rezsimek valahol e két szélső pólus között, az irodalomban kedvelt kifejezéssel a szürke zónában helyezkednek el.

Egyetlen politikai rendszert sem könnyű természetesen pontosan felcímkézni, hiszen a demokrácia fogalma rendkívül vitatott, azok a szempontok pedig, amelyeket az értékelés során használhatunk, legyenek bármilyen részletesek is, nehezen tehetők maradéktalanul egyértelművé. Például viszonylag könnyen vizsgálható, hogy a választási szabályok lehetővé teszik-e ellenzéki pártok indulását. Az már sokkal nehezebben ragadható meg, hogy egyenlő, illetve arányos-e az olyan forrásokhoz való hozzáférés, mint a média és/vagy a pénz, ahogy az is, hogy milyen mértékű a korrupció vagy a közigazgatás és az igazságszolgáltatás átpolitizáltsága.

A politikai rendszerek ugyanakkor felbonthatók olyan alapelemekre, melyek mentén legalább arra lehetőség nyílik, hogy megvizsgáljuk, mely területek számítanak problémásnak, hol történtek olyan változások, amelyek már nem csak egy-egy részkérdést érintenek, hanem az egész politikai rendszer minőségére, a demokrácia működésére is hatással vannak. Tulajdonképpen nincs sok meglepő abban, hogy milyen elemekre és kritériumokra bontható fel egy politikai rendszer. A legtöbb szempont naponta előkerül a politikai vitákban, a kérdés csak az, hogy ezek milyen kombinációja határozza meg rendszerszinten is egy-egy ország berendezkedését.

A modern liberális demokráciák, ami felé régiónk országai is tartottak a demokratizálódás során, végső soron két alapelemre épülnek: az egyik a választópolgárok végső szava a politika irányának meghatározásában, amit a választási rendszer intézményesít, a másik pedig az alkotmányosság és az önkényes hatalomgyakorlás korlátozása, amit a hatalommegosztás intézményesít, valamint a kisebbségi vélemény védelme. Leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy bár a többség dönt, de a többség vagy a többség nevében fellépő kormányzat nem hallgattathatja el azokat, akik a kisebbségi véleményt képviselik. Korántsem csak Magyarországon jelentkező probléma, hogy az elmúlt években ez a két elv nyilvánvaló konfliktusba került egymással, tulajdonképpen ez áll az olyan problémák hátterében is, mint a populizmus, a Brexit, a migrációs válság. És ebben az értelemben beszélt Orbán Viktor miniszterelnök is az "illiberális állam" felépítésének szükségességéről is 2014-ben.

A liberális demokráciák így felbonthatók két alapelemre, a választás és az alkotmány dimenziójára, melyeken belül további szempontok határozhatók meg. Az egyik legrészletesebb értékelési rendszert Mikael Wigell írta le 2008-ban, tovább bontva és finomítva Robert Dahl még 1971-ben kidolgozott, azóta klasszikussá vált poliarchia-modelljét. Az alábbi táblázat Wigell elemzési szempontjait követve alátámaszt néhány már ismert következtetést, pontosítja az eddigi értékeléseket, valamint figyelembe veszi, hogy bár 2010 sokak számára tűnik szakaszhatárnak, a magyar politikai rendszer mindig is változásban volt, és a rendszerváltozás után soha, egyetlen pillanatig sem felelt meg maradéktalanul minden kritériumnak.

1.Táblázat. A liberális demokrácia kritériumai (Wigell nyomán)1

Feltételek

Kritérium

Normasértés

2010 előtt

2010 után

Minimális

választási

feltételek

szabad választások

szavazatvásárlás, szavazók megfélemlítése

-

-

tisztességes választások

választási csalás, médiához, pénzhez való

hozzáférés korlátozása

-

-2

versengő választások

ellenzék kizárása

-

-

inkluzív választások

választójog korlátozása

-

-

Minimális

alkotmányos

feltételek

szerveződés szabadsága

civil szervezetek betiltása, erős kontrollja

-

-3

véleményszabadság

eltérő vélemény üldözése

-4

-4

alternatív információszerzés

cenzúra

+5

+5

diszkrimináció tilalma

etnikai vagy más társadalmi csoportok

kizárása a politikai folyamatból

-

-

Kiegészítő

választási

feltételek

választói felhatalmazás

fenntartott/kivont területek

-

-

választói integritás

célzatosan torzító választási szabályok

-

+

választói szuverenitás

gyámhatalom

+

+

választás sértetlensége

erőszakos beavatkozás, megválasztott

tisztségviselők megakadályozása

-

-

Kiegészítő

alkotmányos

feltételek

végrehajtás elszámoltathatósága

mandátumdelegálás, nem szankcionált

túlkapások

-6

+

jogi elszámoltathatóság

átpolitizált igazságszolgáltatás

-

+7

bürokrácia integritása

korrupció, patrimonializmus

+

+

önkormányzatok elszámoltathatósága

államhatalom területi hiánya

-

-

Megjegyzések:

1A normasértést +, annak hiányát – jelöli.

2 A médiához való hozzáférés erősödő korlátozása mellett.

3 2015-2016-tól erősödő jogi és politikai korlátozások.

4 A sajtószabadságot ért – 2010 után tovább erősödő – korlátozások mellett.

5 2010 előtt elsősorban a közszolgálati média tekintetében, 2010 után erősödő módon a magántulajdonú médiumok esetében is.

6 Parlamenti vizsgálóbizottságok akadályozása, MNB kormányzati befolyásolása.

7 Az Alkotmánybíróság hatáskörének szűkítése, a bírák megválasztása.

 

Milyen következtetéseket lehet levonni mindebből?

Először is azt, hogy a magyar politikai rendszer nem diktatórikus. Persze a politika gyakorlatában a szavak jelentése mindig szélesebb, mint a politikatudományban, így hiábavaló lenne azt várni, hogy a "diktatúrázás" eltűnik a politikai diskurzusból. Politikatudományi értelemben Magyarország nem tekinthető nyílt autokráciának sem, bár ebben sem a hazai, sem a külföldi szerzők között nincs konszenzus. Lehet ugyanakkor a kormányzás autoriter módjáról beszélni (ahogy Körösényi András is írja), de ez önmagában nem változtatja meg a politikai rendszer kereteit, és inkább a politikai vezetés és a politikai kultúra kérdéseiről szól.

Magyarország ugyanakkor nem tekinthető konszolidált liberális demokráciának sem. Lehet, hogy a rendszerváltozás után egyetlen pillanatig sem volt az, de 2010 után egyértelmű változások figyelhetők meg mind a hatalomgyakorlás intézményes kereteit, mind pedig módját illetően, amelyek miatt a fenti kritériumok nem teljesülnek. A 2010 után megjelent, illetve felerősödött folyamatok különösen a kormányzati hatalom két választás közötti ellenőrizhetőségét és korlátozhatóságát gyengítették, ám mint látható, ezek nem minden esetben előzmény nélküliek. Amikor tehát azt keressük, hogy miként írható le a mai magyar politikai rendszer, akkor érdemes a hibrid rezsim fogalmához fordulni, de a statikus és végleges kategorizálás helyett érdemesebb a hibridizáció folyamatának gyengülő és erősödő feltételeire is figyelni.

A részletes szempontok és az elemzés elolvasható a Boda Zsolt és Szabó Andrea szerkesztésében megjelent "Trendek a magyar politikában 2." című kötetben (MTA TK PTI - Napvilág Kiadó, 2017. 15-42. pp).

___________________________________________________________

 Az írás a szerző véleményét tartalmazza és nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.

 

 

Címkefelhő

2010 aktivizmus alkotmánybíróság hatáskörének szűkítése altruista amnesty international antipluralizmus antipolitika autokratikus autonómia beköszöntő belpolitika bertha szilvia blog bocskai brexit cenzúra civil ethosz civil szervezetek civil társadalom comparative agendas project comparative manifestos project comparative political data sets demokrácia demokratikus ellenzék diktatórikus diskurzus dk egymillióan a magyar sajtószabadságért élményvezérelt aktivizmus eurobarometer european social survey facebook gyűjtőpárt hegedűs tamás hibrid rezsim illiberális állam jobbik kádár-rendszer konrád györgy konszolidált demokrácia koppány-csoport kormányzás autoriter módja kormányzásra készülés körösényi andrás korrupció közszolgálati média lenhardt balázs liberális demokráciák magyar politikai rendszer magyarország mérséklődés migrációs válság migration aid mikael wigell mnb mozgalmi háttér mszp nemzetközi adatbázisok néppárti népszerűség ngo orbán viktor orbán-rezsim parliaments and governments database partikuláris pártok patrimonializmus polgármester politikai cselekvés politikatudomány politikus populizmus pősze lajos ptiblog radikális radikalizmus róna dániel sajtószabadság soros alapítvány stratégia szegedi csanád szélsőséges szórólapok szürke zóna társadalmi mozgalmak toroczkai lászló török gábor tóth csaba tranzakciós aktivizmus univerzális civiltársadalom-elmélet usaid vaclav havel választási csalás választójog varieties of democracy vona gábor