PTIblog

A Politikatudományi Intézet blogja

Magyarország: hol kezdődik és hol végződik a demokrácia?

2017. szeptember 28. 1:59

Gyulai Attila, kutató, Demokrácia- és politikaelméleti osztály

Mihez képest és mennyire változtatta meg a magyar politikai rendszer jellegét és működését az elmúlt két kormányzati ciklus? Ez a kérdés mélyen meghatározza a hazai, uniós és nemzetközi politikai viták tartalmát, hangvételét, a pártok stratégiáját, valamint természetesen a kormány mozgásterét is. Egyre gyakrabban megfogalmazódó állítás, hogy a magyar politikai rendszer hibrid rezsimként írható le, azaz olyan berendezkedésként, amely nem tisztán autokratikus, de nem is liberális demokrácia. Mire jó a hibrid rezsim fogalma, és ad-e magyarázatot a rendszerváltozás utáni hazai politikai változásokra?

Kulcsszavak: magyar politikai rendszer, liberális demokrácia, hibrid rezsim, választások, alkotmányosság

A 2010-es választás után, amikor a Fidesz-KDNP nem csupán megszerezte a kétharmados parlamenti többséget, de azt használva a politikai rendszer alapelemeit érintő változtatásokat hajtott végre, újraindultak a magyar demokrácia természetével és létével kapcsolatos viták. A vita polarizált és végletes.  Míg a kormánypártok azt állítják magukról, hogy sokkal inkább állnak demokratikus alapon, mint a megelőző kormányok, addig az ellenoldal gyakran autokratikus vagy diktatórikus kormányzásként állítják be a 2010 utáni időszakot. A kérdés látszólag tehát az, hogy Magyarország demokrácia vagy nem.

De nem csak Magyarországról van szó. Az elmúlt években olyan kérdések nyíltak ki újra, melyeket sokan végleg lezártnak gondoltak az 1990-es évek elején, amikor a demokratizálódás hulláma elérte Közép- és Kelet-Európa addig kommunista állampárti rendszerben működő országait. Erős volt a bizalom, hogy az újonnan létrejött liberális demokráciák a politikai fejlődés olyan fokát jelentik, ahonnan nem lehet és nem is érdemes visszafordulni, ennél magasabbra és előrébb jutni pedig már nem lehetséges. Ez tükröződött abban a szemléletben, amely a demokratikus átmenetekre alternatíva nélküli folyamatként tekintett, és amelyben az elsődleges kérdés az újonnan demokratizálódott országokkal kapcsolatban a konszolidáció volt. A politika és a politikatudomány egyaránt azt szerette volna látni és láttatni, hogy az olyan országok, mint amilyen Magyarország is, elértek a politikai fejlődésnek arra a fokára, ahol a hatalom alapja a demokratikus döntéshozatal, de amelyben a kisebbségi álláspontot intézményes és normatív garanciák védik a mindenkori hatalommal szemben.

Bár voltak szerzők, akik már évtizedekkel ezelőtt felhívták a figyelmet arra, hogy a demokrácia világméretű győzelme korántsem egyöntetű és nem is visszafordíthatatlan (Juan J. Linz egyike volt az átmenetekhez szkeptikusan viszonyuló neves szerzőknek), a politikatudomány és a demokráciaelmélet láthatóan bajban volt, amikor valamit mondani kellett volna azokról az országokról, amelyek nem teljesítik a liberális demokráciákkal szemben támasztott követelményeket, eközben ugyanakkor többé-kevésbé szabad választásokat is tartanak. Mára tucatnyi megközelítése és definíciója van az ilyen politikai rendszereknek.

Az elmúlt években terjedt el a demokráciaelméletben a hibrid rezsim fogalma, mely, olyan berendezkedéseket nevez meg, amelyek nem tekinthetők sem nyílt autokráciáknak, kifejlődött és konszolidált liberális demokráciáknak sem. A hibrid rezsimek valahol e két szélső pólus között, az irodalomban kedvelt kifejezéssel a szürke zónában helyezkednek el.

Egyetlen politikai rendszert sem könnyű természetesen pontosan felcímkézni, hiszen a demokrácia fogalma rendkívül vitatott, azok a szempontok pedig, amelyeket az értékelés során használhatunk, legyenek bármilyen részletesek is, nehezen tehetők maradéktalanul egyértelművé. Például viszonylag könnyen vizsgálható, hogy a választási szabályok lehetővé teszik-e ellenzéki pártok indulását. Az már sokkal nehezebben ragadható meg, hogy egyenlő, illetve arányos-e az olyan forrásokhoz való hozzáférés, mint a média és/vagy a pénz, ahogy az is, hogy milyen mértékű a korrupció vagy a közigazgatás és az igazságszolgáltatás átpolitizáltsága.

A politikai rendszerek ugyanakkor felbonthatók olyan alapelemekre, melyek mentén legalább arra lehetőség nyílik, hogy megvizsgáljuk, mely területek számítanak problémásnak, hol történtek olyan változások, amelyek már nem csak egy-egy részkérdést érintenek, hanem az egész politikai rendszer minőségére, a demokrácia működésére is hatással vannak. Tulajdonképpen nincs sok meglepő abban, hogy milyen elemekre és kritériumokra bontható fel egy politikai rendszer. A legtöbb szempont naponta előkerül a politikai vitákban, a kérdés csak az, hogy ezek milyen kombinációja határozza meg rendszerszinten is egy-egy ország berendezkedését.

A modern liberális demokráciák, ami felé régiónk országai is tartottak a demokratizálódás során, végső soron két alapelemre épülnek: az egyik a választópolgárok végső szava a politika irányának meghatározásában, amit a választási rendszer intézményesít, a másik pedig az alkotmányosság és az önkényes hatalomgyakorlás korlátozása, amit a hatalommegosztás intézményesít, valamint a kisebbségi vélemény védelme. Leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy bár a többség dönt, de a többség vagy a többség nevében fellépő kormányzat nem hallgattathatja el azokat, akik a kisebbségi véleményt képviselik. Korántsem csak Magyarországon jelentkező probléma, hogy az elmúlt években ez a két elv nyilvánvaló konfliktusba került egymással, tulajdonképpen ez áll az olyan problémák hátterében is, mint a populizmus, a Brexit, a migrációs válság. És ebben az értelemben beszélt Orbán Viktor miniszterelnök is az "illiberális állam" felépítésének szükségességéről is 2014-ben.

A liberális demokráciák így felbonthatók két alapelemre, a választás és az alkotmány dimenziójára, melyeken belül további szempontok határozhatók meg. Az egyik legrészletesebb értékelési rendszert Mikael Wigell írta le 2008-ban, tovább bontva és finomítva Robert Dahl még 1971-ben kidolgozott, azóta klasszikussá vált poliarchia-modelljét. Az alábbi táblázat Wigell elemzési szempontjait követve alátámaszt néhány már ismert következtetést, pontosítja az eddigi értékeléseket, valamint figyelembe veszi, hogy bár 2010 sokak számára tűnik szakaszhatárnak, a magyar politikai rendszer mindig is változásban volt, és a rendszerváltozás után soha, egyetlen pillanatig sem felelt meg maradéktalanul minden kritériumnak.

1.Táblázat. A liberális demokrácia kritériumai (Wigell nyomán)1

Feltételek

Kritérium

Normasértés

2010 előtt

2010 után

Minimális

választási

feltételek

szabad választások

szavazatvásárlás, szavazók megfélemlítése

-

-

tisztességes választások

választási csalás, médiához, pénzhez való

hozzáférés korlátozása

-

-2

versengő választások

ellenzék kizárása

-

-

inkluzív választások

választójog korlátozása

-

-

Minimális

alkotmányos

feltételek

szerveződés szabadsága

civil szervezetek betiltása, erős kontrollja

-

-3

véleményszabadság

eltérő vélemény üldözése

-4

-4

alternatív információszerzés

cenzúra

+5

+5

diszkrimináció tilalma

etnikai vagy más társadalmi csoportok

kizárása a politikai folyamatból

-

-

Kiegészítő

választási

feltételek

választói felhatalmazás

fenntartott/kivont területek

-

-

választói integritás

célzatosan torzító választási szabályok

-

+

választói szuverenitás

gyámhatalom

+

+

választás sértetlensége

erőszakos beavatkozás, megválasztott

tisztségviselők megakadályozása

-

-

Kiegészítő

alkotmányos

feltételek

végrehajtás elszámoltathatósága

mandátumdelegálás, nem szankcionált

túlkapások

-6

+

jogi elszámoltathatóság

átpolitizált igazságszolgáltatás

-

+7

bürokrácia integritása

korrupció, patrimonializmus

+

+

önkormányzatok elszámoltathatósága

államhatalom területi hiánya

-

-

Megjegyzések:

1A normasértést +, annak hiányát – jelöli.

2 A médiához való hozzáférés erősödő korlátozása mellett.

3 2015-2016-tól erősödő jogi és politikai korlátozások.

4 A sajtószabadságot ért – 2010 után tovább erősödő – korlátozások mellett.

5 2010 előtt elsősorban a közszolgálati média tekintetében, 2010 után erősödő módon a magántulajdonú médiumok esetében is.

6 Parlamenti vizsgálóbizottságok akadályozása, MNB kormányzati befolyásolása.

7 Az Alkotmánybíróság hatáskörének szűkítése, a bírák megválasztása.

 

Milyen következtetéseket lehet levonni mindebből?

Először is azt, hogy a magyar politikai rendszer nem diktatórikus. Persze a politika gyakorlatában a szavak jelentése mindig szélesebb, mint a politikatudományban, így hiábavaló lenne azt várni, hogy a "diktatúrázás" eltűnik a politikai diskurzusból. Politikatudományi értelemben Magyarország nem tekinthető nyílt autokráciának sem, bár ebben sem a hazai, sem a külföldi szerzők között nincs konszenzus. Lehet ugyanakkor a kormányzás autoriter módjáról beszélni (ahogy Körösényi András is írja), de ez önmagában nem változtatja meg a politikai rendszer kereteit, és inkább a politikai vezetés és a politikai kultúra kérdéseiről szól.

Magyarország ugyanakkor nem tekinthető konszolidált liberális demokráciának sem. Lehet, hogy a rendszerváltozás után egyetlen pillanatig sem volt az, de 2010 után egyértelmű változások figyelhetők meg mind a hatalomgyakorlás intézményes kereteit, mind pedig módját illetően, amelyek miatt a fenti kritériumok nem teljesülnek. A 2010 után megjelent, illetve felerősödött folyamatok különösen a kormányzati hatalom két választás közötti ellenőrizhetőségét és korlátozhatóságát gyengítették, ám mint látható, ezek nem minden esetben előzmény nélküliek. Amikor tehát azt keressük, hogy miként írható le a mai magyar politikai rendszer, akkor érdemes a hibrid rezsim fogalmához fordulni, de a statikus és végleges kategorizálás helyett érdemesebb a hibridizáció folyamatának gyengülő és erősödő feltételeire is figyelni.

A részletes szempontok és az elemzés elolvasható a Boda Zsolt és Szabó Andrea szerkesztésében megjelent "Trendek a magyar politikában 2." című kötetben (MTA TK PTI - Napvilág Kiadó, 2017. 15-42. pp).

___________________________________________________________

 Az írás a szerző véleményét tartalmazza és nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.