PTIblog

A Politikatudományi Intézet blogja

A politikai vezetés forgatókönyvei válsághelyzetekben

2017. november 27. 16:53

Szántó András, Demokrácia- és Politikaelméleti Osztály

A politika „hajózás-metaforája” szerint a vezető feladata a hajó irányítása, illetve viharos időben a kormányozhatóság biztosítása. Ebben a felfogásban a vihar egy váratlan külső hatás, amelyet a kormányosnak uralnia kell. A politikai vezetők és válságok kapcsolata azonban nem érthető meg kizárólag a külső sokkok megzabolázására tett kísérletként. Az is elképzelhető, hogy a vezetők szándékosan terelik a hajót „vadvizekre”, hogy ezzel a politikai helyzetet megváltoztassák, és saját céljaiknak szerezzenek érvényt.

Kulcsszavak: vezetés, cselekvés, politikai vezető, válsághelyzet, struktúra, ágencia, Machiavelli, Weber, Palonen

Míg a politika normál állapotában a konvenciók hatékonyan működnek, a politikai vezetők többé-kevésbé képesek a kockázatok felmérésére, addig válsághelyzetekben a szokások megkérdőjeleződnek, a cselekedetek várható következményeinek kiszámítása megnehezül. A válságok – például természeti katasztrófák, pénzügyi-gazdasági válságok, belpolitikai válságok, vagy kül- és biztonságpolitikai válságok – megnövelik a politikai helyzetek bizonytalanságát, ezért a politikai vezetők lépéseinek tétje jelentősen megnő. A külső körülményeken túl a politikai vezető döntésén is múlik, hogy a válsághelyzettel szembehelyezkedik (a „tűzoltás” stratégiáját választja), vagy a válság miatt megnövekvő bizonytalanságot kihasználva növeli politikai mozgásterét. De az sem kizárt, hogy új politikai lehetőségek megteremtése végett maga generál válságot. Ezt a problémát, a „helyzet” és a „cselekvés” egymáshoz való viszonyát a politikatudományban gyakran a struktúra és ágencia fogalompárossal aposztrofálják. Egyrészt a helyzet meghatározza a cselekvő lehetőségeit, másrészt az cselekvő maga is képes a helyzetben rejlő lehetőségek alakítására.

A 1. táblázatban Kari Palonen megkülönböztetése látható, aki a machiavelli és weberi pillanat elkülönítésével megragadhatóvá teszi a politikai vezetés alapjául szolgáló két alapmotívumot. A machiavelli pillanatban a politikai vezető feladata a kialakult helyzet megszilárdítása, amelyben a fő fenyegetést egy külső sokk jelenti. A weberi pillanatban ezzel szemben a politikai vezető feladata dinamizáló, felforgató politikával saját mozgásterének növelése, amelyben a fő fenyegetést pont a bürokratikus struktúrák állandósulása jelenti, mert ez megszünteti a cselekvés alapjául szolgáló hajtóerőt. Míg a machiavelli pillanatban a kontingencia (bizonytalanság) elhárítandó veszélyként, megoldandó feladatként jelentkezik a politikai vezető számára (háttér-kontingencia), addig a weberi pillanatban a bizonytalanság a politikai vezető javára áll fenn, hiszen cselekvésének részévé teszi azt, hogy ezzel kiszélesítse politikai lehetőségeit (operatív kontingencia). Ez a kettősség – a vezető ellenére vagy javára forduló bizonytalanság – kiterjeszthető a politika rendkívüli állapotának, válsághelyzeteinek jellemzésére is.

 

Machiavelli pillanat

Weberi pillanat

Politikai cselekvés háttere

bizonytalan (újonnan szerzett egyeduralom)

stabil (bürokratizáció)

Fő fenyegetés

külső sokkok (fortuna)

stagnálás, a bürokratikus struktúrák „megkövülése”

A politikai vezető fő feladata

rend és biztonság megteremtése (metafora: gátépítés)

mozgástér megteremtése (metafora: „kemény deszkák […] átfúrása”)

Patologikus forma

a status quo puszta őrzése

állandó felforgatás, az államot fenyegető felelőtlen politika

Cselekvés és kontingencia közötti kapcsolat

cselekvés a kontingencia ellen

cselekvés a kontingencia által

Kontingencia típusa

háttér-kontingencia

operatív kontingencia

  1. táblázat. A politikai vezetés két alapmotívuma.

A politikai vezetők és a válsághelyzetek kapcsolatának szempontjából három forgatókönyv különböztethető meg: a válság mint külső sokk (strukturalista forgatókönyv), az újradefiniált válság (konstruktivista forgatókönyv), és az endogén – a politika belső folyamatában gyökerező – válsággenerálás (voluntarista forgatókönyv). Ez a három forgatókönyv jól leírja, hogy a bizonytalanság mint nehezítő tényező (háttér-kontingencia) és a bizonytalanság mint hajtóerő (operatív kontingencia) hogyan jut érvényre.

A strukturalista forgatókönyvben a külső sokkok, válságok kétségbe vonják a normális ügymenetet, megkérdőjelezik a hagyományos módszereket. Ebben a helyzetben a politikai vezetők rendellenességként tekintenek a válságokra, és nem politikai lehetőségként, ezért a konvencionális válságkezelés a jellemző. Ilyen volt például az olasz Mario Monti válságkormányzása, akit 2011-ben Silvio Berlusconi lemondása után kértek fel a kormányzásra. Hasonlóan José Sócrates portugál miniszterelnökhöz, aki a bürokratikus struktúrán belüli eszközökkel (megszorító csomagok parlamentben való megszavaztatásával) próbált úrrá lenni a válságon, Monti is a pénzügyi stabilitás megteremtésére törekedett. Mindkét esetben rendkívül magas volt a vezető ellenére fennálló háttér-kontingencia szintje. A két politikai vezető esetében azonban eltért egymástól a válságkezelés környezete. Míg Monti válságkezelő kormányzása kapcsán egyetértés alakult ki az intézkedések szükségességét illetően, így a háttér-kontingenciát alapvetően csökkentette a közpolitikai konszenzus, addig Sócrates esetében az ellenzék nehezítette a miniszterelnök hagyományos válságkezelő intézkedéseinek érvényre jutását.

A konstruktivista forgatókönyvben a külső sokkok ugyan megkérdőjelezik a politikai folyamatok jellemző menetét, azonban a vezető a körülményeket nem rendellenességként mutatja be, hanem retorikai eszközökkel megváltoztatja a válság értelmezési lehetőségeit, adott esetben „értelmezési harcot” generál a politikai szereplők között. Erre példaként szolgálhat a 9/11-es terrortámadás. A válságkezelés során George W. Bush támogatottsága jelentős mértékben nőtt, és retorikájában gyakorivá vált a „jó” és a „rossz” szembeállítása, a terrorizmus elleni küzdelem hangsúlyozása. De a konstruktivista forgatókönyvhöz sorolható Orbán Viktor 2010 utáni válságkezelése is, amikor Bajnai ortodox válságkezelése helyett a miniszterelnök előnyben részesítette az „unortodox” válságkezelést, amelyet a nemzeti szuverenitásért vívott harc értelmezési keretébe helyezett.

A voluntarista forgatókönyvben nincsen semmilyen külső sokk. Ebben a szcenárióban a politikai vezető generálja a válságot, hogy megnövelje saját politikai lehetőségeit. Erre példaként szolgálhat De Gaulle 1962-es ötlete, amely népszavazásra bocsátotta volna azt a kérdést, hogy a köztársasági elnököt közvetlenül válasszák-e. Ez külön érdekes annak fényében, hogy az 1958-as alkotmány – amelynek kidolgozásában De Gaulle-nak is szerepe volt – lefektette, hogy ilyen kérdés népszavazásra bocsátása csak a parlament előzetes jóváhagyása esetén képzelhető el. A politikai eliten való felülemelkedés eszközévé vált cselekvése: kezdeményezésének elsöprő sikere a népszavazáson lehetővé tette, hogy ő diktálja a politika játékszabályait, vagyis a válság „kihasználásán” keresztül javította politikai lehetőségeit.

Az eltérő válságforgatókönyvekből látható, hogy a politikai helyzet nem csupán az alacsony bizonytalansággal jellemezhető normál állapotban ad lehetőséget a vezetőknek arra, hogy értelmezési lehetőségeket kínáljanak a politika eseményeihez. A politikai vezetőknek arra is lehetőségük van, hogy a válságok esetén jelentkező bizonytalanságban a saját szűkös alternatíváikat javító „értelmezési harcot” generáljanak, vagy egyszerűen válsághelyzet – és ezáltal bizonytalanság – előidézésével képessé váljanak saját aktuális helyzetükhöz képest pozíciójuk megváltoztatására.

A részletes elméleti szempontok, kutatási kérdések, és empirikus esettanulmányok elolvashatók a Körösényi András szerkesztésében megjelent „Viharban kormányozni: Politikai vezetők válsághelyzetekben” című kötetben (MTA TK PTI, 2017). 2017. november 28-án, 14:00-kor könyvbemutatóra kerül sor az MTA Humán Tudományok Kutatóházában, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetében (Budapest, IX. Tóth Kálmán utca 4, T épület, 2. emelet Tanácsterem). Minden érdeklődőt szeretettel látunk!

Címkefelhő

2010 aktivizmus alkotmánybíróság hatáskörének szűkítése altruista amnesty international antipluralizmus antipolitika autokratikus autonómia beköszöntő belpolitika bertha szilvia blog bocskai brexit cenzúra civil ethosz civil szervezetek civil társadalom comparative agendas project comparative manifestos project comparative political data sets demokrácia demokratikus ellenzék diktatórikus diskurzus dk egymillióan a magyar sajtószabadságért élményvezérelt aktivizmus eurobarometer european social survey facebook gyűjtőpárt hegedűs tamás hibrid rezsim illiberális állam jobbik kádár-rendszer konrád györgy konszolidált demokrácia koppány-csoport kormányzás autoriter módja kormányzásra készülés körösényi andrás korrupció közszolgálati média lenhardt balázs liberális demokráciák magyar politikai rendszer magyarország mérséklődés migrációs válság migration aid mikael wigell mnb mozgalmi háttér mszp nemzetközi adatbázisok néppárti népszerűség ngo orbán viktor orbán-rezsim parliaments and governments database partikuláris pártok patrimonializmus polgármester politikai cselekvés politikatudomány politikus populizmus pősze lajos ptiblog radikális radikalizmus róna dániel sajtószabadság soros alapítvány stratégia szegedi csanád szélsőséges szórólapok szürke zóna társadalmi mozgalmak toroczkai lászló török gábor tóth csaba tranzakciós aktivizmus univerzális civiltársadalom-elmélet usaid vaclav havel választási csalás választójog varieties of democracy vona gábor