PTIblog

A Politikatudományi Intézet blogja

A politika vagy a törvények uralma?

2018. február 13. 18:24

Pócza Kálmán
Demokrácia- és Politikaelméleti Osztály

 

 

 

A magyar kormányt az utóbbi időben sokszor vádolták azzal, hogy a jogot egyszerűen a politika eszközének tekinti és ahelyett, hogy a jog védelmet tudna nyújtani az egyén számára a kormányzat túlkapásaival szemben, éppen a hatalmon lévők céljait szolgálja ki. Persze maga a kormány sem volt rest arról panaszkodni, hogy az Európai Bíróság az ún. kvótaperben elhagyta a jog terepét és politikai döntést hozott. Ha máskor nem, hát ezen jelenségek kapcsán az olvasóban egészen biztosan felmerült a kérdés: vajon milyen viszonyban van egymással jog és politika? Az alábbi bejegyzés, pár lépést hátralépve és kicsit tágabb, eszmetörténeti összefüggésben szemlélve ezt a kérdést járja körül.

A politikai közösség megléte tulajdonképpen egy koordinációs probléma: egymásnak feszülő, ellentétes érdekek sokaságát úgy kell kielégíteni, hogy közben a politikai közösség tagjai közötti konfliktusok viszonylag alacsony intenzitásúak maradjanak. Ne véres, fegyveres harcok révén dőljön el az, hogy kinek az érdeke érvényesülhet, hanem békés úton sikerüljön ezeket a minden közösségre jellemző konfliktusokat megelőzni, felfüggeszteni vagy félre tenni.  Ilyen alacsony intenzitású konfliktusok viszont csak akkor jöhetek létre, ha lesznek olyanok, akik vállalkoznak arra, hogy ezeket a széttartó egyéni és csoportérdekeket valamilyen módon megpróbálják összefésülni vagy legalább egy olyan kompromisszumot megtalálni, amely (akárcsak hallgatólagosan is) mindenki számára elfogadhatóvá válik (modus vivendi). A politika tehát az érdekkonfliktusok csillapításának művészete.

Csakhogy ahhoz, hogy ezeket a konfliktusokat csillapítani tudja valaki, hatalomra van szüksége. Hatalomra a többiek, a politikai közösség tagjai fölött, máskülönben egy jószándékú álmodozó szerepét tudja csak betölteni. A politika tehát ebben az olvasatban nemcsak az érdekkonfliktusok csillapításának, hanem egyben a hatalom megszerzésnek és megtartásának is a művészete. Csak az anarchisták rendelkeznek annyira optimista emberképpel, hogy azt gondolják: a politikai közösség hatalom nélkül sokkal jobban működne, mivel éppen a hatalom megléte rontja meg az embereket, teszi őket kevéssé kooperatívvá és sokkal inkább önérdek-maximalizálóvá. Ha ezen naivan optimista emberképet magunk mögött hagyjuk, akkor rögtön belátjuk: a politikai hatalom megléte a politikai közösség elkerülhetetlen velejárója. A modern politikai gondolkodás azonban roppant gyanúval kezeli a politikai hatalmat.

A 18. század közepétől (Montesquieu óta) egyre többet beszéltek a hatalom korlátozásának szükségességéről: egyre gyakrabban fordult elő, hogy a hatalomban nem lehetőséget, a béke megteremtésnek lehetőségét, hanem veszélyforrást láttak. A politikai főhatalom a zsarnokság veszélyét hordozta magában, és azt látjuk, hogy a 19. század derekától immáron nemcsak a politikai gondolkodók, hanem a politika gyakorlata is kezdett egyre inkább arra fókuszálni, hogy hogyan, milyen eszközök révén lehet a zsarnokság kialakulását elkerülni, vagy ha már kialakult, akkor azt felszámolni. A zsarnokság elkerülésének egyik legígéretesebb eszköze pedig ugyanaz a jog lett, amely révén a 16. századtól kezdődően létrehozták az erőszakmonopóliummal bíró, mai értelemben vett államot. A jog a hatalomkorlátozás egyik legfontosabb eszköze lett a 19. század közepétől kezdődően. A jogállam fogalmának pályafutása ekkortól kezdett felfelé ívelni, hogy a 21. században a politikai közösségszervezés egyik legfontosabb kulcsfogalmává váljon. Ha egy minimalista definícióval szeretnénk élni, azt mondhatjuk, hogy a jogállamiság a jog uralmát jelenti az emberek/politikusok uralma helyett. Ezzel a metaforával igen gyakran élnek: a kiszámíthatatlan és a hatalommal való visszaélésre mindig is hajlamos ember helyett, a kiszámíthatóságot garantáló jog uralkodjon – szól az érv.

Persze azt sem véletlenül állítják sokan, hogy a jog mint egy kreált fogalom értelemszerűen nem tud uralkodni. A jog uralmát is emberek biztosítják - igaz leggyakrabban ez a feladat nem politikusokra, hanem a bírákra hárul. A bíróságokról és a bírákról továbbá azt is állítják, hogy a három hatalmi ág közül a legkevésbé veszélyes és a legkevésbé alkalmas arra, hogy az egyéni szabadságot korlátozza. Ráadásul a modern politikai közösség sorsát érintő minden kérdés valamilyen jogi probléma vagy azzá transzformálható, ami azt a rejtett vagy nyílt állítást is magában hordhatja, hogy a politikai közösség legfontosabb kérdéseiben nem is a (választott) politikusoknak, hanem a jog uralmát biztosító bíráknak kell(ene) végső soron dönteniük. Kétségkívül igaz, hogy a politikai közösség legalapvetőbb problémaival foglalkozó alkotmánybírák és alkotmánybíróságok szerepe és jelentősége világszerte megnőtt az utóbbi bő három évtizedben, egyesek a nemzetközi szakirodalomban is a ’jurisztokráciáról”, azaz a bírák uralmáról értekeznek, de a parlament szupremáciájával szemben a bírói szupremáciát hirdető tanok is nagy befolyásra tettek szert világszerte. Magyarországon sokáig nem is volt kérdés, hogy a legfontosabb kérdésekben kié is az utolsó szó joga: a magyar Alkotmánybíróság meglepően gyorsan kiépített tekintélyének köszönhetően egészen 2010-ig megkérdőjelezhetetlenül magához vonta az utolsó szó jogát. Ebben az értelemben Magyarországon érvényesült a bírói szupremácia tana.

A 2010 utáni, konfliktusokkal terhelt magyarországi folyamatokkal (már ami az alkotmánybíráskodás átalakítását illeti) talán tisztában van az olvasó, vagy ha mégsem akkor ennek a könyvnek az Alkotmánybíróságról szóló részében bővebben olvashat róla. A tágabb összefüggés szempontjából talán érdekesebb lehet az, hogy az eljogiasodás, a végső politikai kérdések jogi kérdéssé transzformálása (ami a bíróságok jelentőségének megnövekedésével jár együtt), vagyis a depolitizálódás folyamata könnyen együtt járhat a bíróságok átpolitizálódásával. A depolitizálódás és a bíróságok (és minden társadalmi kérdés) átpolitizálódása tulajdonképpen ugyanannak a jelenségnek a két oldala. Még ha radikálisan ellentétesen is értékelik, azt azonban kevesen vitatják, hogy manapság Magyarországon egyre inkább az átpolitizálódás folyamatának lehetünk a szemtanúi: míg korábban kétségkívül megfigyelhető volt a politika eljogiasítása, addig úgy tűnik, hogy az inga az utóbbi közel hét évben a másik irányba kezdett el kilengeni. A bírák által biztosított jog uralma helyett egyre inkább a politikusok uralmának lehetünk szemtanúi. Vannak olyanok, akik helyeslik ezt a folyamatot és persze akadnak szép számmal kritikusok is.

Egy biztos azonban: az igazi művészet nem feltétlenül a divergáló érdekek koordinációja, sőt még csak nem is a koordinációt lehetővé tevő hatalom megszerzése és megtartása (bár ezek sem tűnnek kis feladatnak), hanem a depolitizálódás és az átpolitizálódás közötti egyensúlyi helyzet megteremtése lehet. Úgy tűnik, hogy Magyarországon ezt a pontot eddig még nem sikerült elérnünk: hol az egyik, hol a másik irányba lengett ki az inga. Csak remélni tudjuk, hogy a jövőben azért valamikor mégiscsak sikerül legalább közelebb kerülnünk az egyensúlyi állapothoz.

Címkefelhő

2010 aktivizmus alkotmánybíróság hatáskörének szűkítése altruista amnesty international antipluralizmus antipolitika átpolitizálódás autokratikus autonómia balázs zoltán beköszöntő belpolitika bene márton bertha szilvia blog bocskai boda zsolt brexit cenzúra civil ethosz civil szervezetek civil társadalom comparative agendas project comparative manifestos project comparative political data sets corvinus egyetem demokrácia demokratikus ellenzék depolitizálódás diktatórikus diskurzus dk doktorandusz dúró józsef egymillióan a magyar sajtószabadságért eljogiasodás élményvezérelt aktivizmus elszámoltatás érzelmek etnikai tisztogatás eurobarometer european social survey facebook filmek géntechnológia guillotine gyűjtőpárt habermas hatalompolitika hegedűs tamás hibrid rezsim higiénia hitler identitás ideológia illiberális állam integráció jobbik jogállam joguralom kádár-rendszer katharok képviseleti demokrácia kierkegaard konferencia konrád györgy konszolidált demokrácia koppány-csoport kormányzás autoriter módja kormányzásra készülés körösényi andrás korrupció közszolgálati média lenhardt balázs liberális demokráciák magyar politikai rendszer magyar politikatudományi társaság magyarország mávészet mérséklődés metaforák migrációs válság migration aid mikael wigell mnb modern individuum mozgalmi háttér mszp mta tk pti napirend nemzetközi adatbázisok néppárti népszerűség ngo orbán viktor orbán-rezsim papp zsófia parliaments and governments database pártfejlődés partikuláris pártok pártpreferencia patkós veronika patrimonializmus polgármester politikai cselekvés politikai fejlődés politikai pszichológia politikatudomány politikus populáris kultúra populizmus pősze lajos ptiblog radikális radikalizmus rítus róna dániel sajtószabadság soros alapítvány stratégia szakpolitika szegedi csanád szélsőséges személyiségjegyek szórólapok szövegbányászat sztálin szürke zóna tárdadalom társadalmi mozgalmak tisztaság toroczkai lászló török gábor tóth csaba tranzakciós aktivizmus újraválasztás univerzális civiltársadalom-elmélet usaid vaclav havel választási csalás választási szabályok választójog vallások varieties of democracy vendée vona gábor