PTIblog

A Politikatudományi Intézet blogja

Egy 60-as évekbeli pártelméleti kötet mai tanulságai

2018. március 21. 11:18

Csizmadia Ervin
Politikai Viselkedés Osztály

 

 

Ma, amikor sokan temetik a pártokat, mások pedig ugyanezt teszik a pártokat temető kritikusokkal, talán nem érdektelen fellapoznunk a maga korában (az 1960-as évek közepén) klasszikus és úttörő könyvet: a Joseph LaPalombara és Myron Weiner szerkesztette Political Parties and Political Development című kötetet. Még politológusok is ritkán nyúlnak vissza ilyen régi szövegekhez, nemhogy a politikára csak madártávlatból figyelő olvasók. Én éppen azért teszem, mert ez a kötet ma is él, s adódnak belőle mai tanulságok.

Hogy mennyire jelentős műről van szó, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a pártpolitika kutatására szakosodott legnívósabb folyóirat, a Party Politics 40 évvel később, 2007-ben tematikus számban emlékezett meg a korabeli kötetről.

Nagy szenzáció a 2007-es folyóiratszámban, hogy megszólal az 1966-os kötet egyik szerkesztője és szerzője, Joseph LaPalombara is. Ő már kifejezetten a 2000-es évek második feléről szólva írja, hogy az új demokráciákban nem is annyira pártokkal, mint inkább „szektariánus pártcsoportokkal” találkozhatunk. Szerinte ezek egyáltalán nem osztoznak a hagyományos pártok ama tulajdonságában, hogy tisztelik a játékszabályokat. Épp ellenkezőleg: a szektariánus pártcsoportok hatalomra kerülve megkísérlik a játékszabályok felülvizsgálatát. Ez viszont felveti azt a kérdést, hogy mi adja a mai pártok identitását, amelynek erodálása – mondja a szerző - egyébként már a 60-as években elkezdődött. A társadalom-integráló szerep semmiképp, hiszen LaPalombara épp arra a következtetésre jut, hogy egyre inkább gyengül a pártok hagyományos, a társadalmat integráló vagy a politikai rendszert önmagában megváltoztatni képes szerepe.

De ha LaPalombara 2007-ben kétségekkel is nézi a pártokkal kapcsolatos deficitet, lássuk, hogyan elemezte a pártokat a 40 évvel korábbi kötet. Ami akár rövid átlapozással is feltűnhet az olvasónak, nagyon más a korabeli kötet szemléleti perspektívája. Nyugodtan nevezhetjük ezt történelmi szemléletmódnak. Elsőként mindjárt LaPalombara és Weiner, a két szerkesztő hitet tesz a korabeli pártfolyamatok történelmi dimenzióban való vizsgálata mellett. A történeti folyamat vizsgálata ahhoz a tanulsághoz vezeti a szerzőket, hogy megkülönböztessenek hosszú folyamatban szervesen és későn fejlődő országokat. Ez utóbbiak jellemzője, hogy politikai problémáik együttesen, halmozódva nem pedig hosszú időtávon elosztva jelentkeznek. A hosszú és fokozatos fejlődés azért hasznos, mert így lehetőség van egy stabil kompetitív pártrendszer kifejlődésére. Ennek a hosszú fejlődésnek különféle stációi vannak. Az első a korai pártok parlamenteken belüli, klubszerű intézményesülése és harca a politikai döntések (policy) feletti kontrollért. A verseny hosszú ideig a parlamenten belül zajlik, és csak a 19. század végétől tolódik el parlamenten kívüli verseny irányába. Ebben a versenyben a később szerveződő parlamenten kívüli pártok új erőforrással, tömegtámogatással bírnak, ami a régi pártok számára alapvető kihívás, amennyiben versenyben akarnak maradni. 

A szerzők szerint „ahol a kívülről jövő pártok be tudtak illeszkedni az uralkodó politikai rendszerbe és így szocializálódtak a parlamentáris kormányzás követelményeihez, ott figyelemreméltó stabilitást láthatunk, illetve azt, hogy erős esély van a versengő pártok létrejöttére”. Másfelől: „Ahol viszont ez a beilleszkedés nem volt zökkenőmentes, s ahol a meghatározó értékeken (parlamenti kormányzás) nem osztozott valamennyi szereplő, gyakran instabil rendszereket, nem pedig versengő pártokat találunk”.

A korszak megszokott toposzát ismételve a szerzők is éles különbséget tesznek a nyugati és a nem nyugati fejlődés között, s megállapítják, hogy például Afrikában nincsenek meg a parlamentáris fejlődéshez szükséges reprezentatív intézmények. Bevezetik az „accelerated history” (felgyorsított fejlődés) fogalmát, arra utalván, hogy a fejlődő országok igyekeznek átugrani bizonyos fejlődési szakaszokat, amelyeket a Nyugat sok évszázad alatt tett meg, mert úgy érzik, nem engedhetik meg maguknak a plurális demokrácia luxusát.

A kötetben Hans Daalder szerint az országok egyik típusába a felgyorsított fejlődésű országok tartoznak, ahol a történelem egy állandósuló autoriter hatalmi szerkezetet és azon belül nagyon kicsiny underground demokratikus értelmiségi csoportokat produkál. Vannak az olykor előrelendülő, máskor visszaeső országok, (Franciaország, Olaszország, Ausztria, Németország); s az országok harmadik csoportja, amely a korai oligarchikus állapotból lassan fejlődtek át stabil demokráciákká (Anglia, Belgium, Hollandia, Svájc). A szerző a politikai fejlődés 19. század előtti időszakában fontos vízválasztónak tekinti a centralizáció mértékét és lefolyását. Megállapítja, hogy az angol és a svéd példában a centralizáció időben korán jött és viszonylag kis feszültséggel járt. Az időbeli koraiság Franciaországban is megvolt, de nagy társadalmi ellenállást váltott ki. Hollandiában és Svájcban későn jött a centralizáció, de fokozatosan valósult meg, Németországban és Olaszországban pedig későn is jött és sok erőszakkal járt. Nyilvánvaló, hogy a négy közül az első és a harmadik a legsikeresebb: a centrális hatalom fokozatosan éri el eredményeit a társadalomban, s a folyamat másik oldalán a regionális és társadalmi csoportok is növekvő módon hatnak vissza a hatalomra. Így a társadalmi integráció és a pluralizmus esélyei javulnak. Daalder voltaképp a fokozatos fejlődés értékeit állítja szembe a „nyers átmenetekkel”.  Míg az országok 1. és 3. csoportjában természetes módon alakult ki a pluralizmus, a 2. és a 4. csoportban prolongálódtak az egyenlőtlenségek és megmaradtak a privilégiumok.   

A holland kutató kiemelten foglalkozik a holland történelmi és a késő 19. századi fejlődéssel, amelynek során katolikusok és kálvinisták szegmentált politikai szervezeteket hoztak létre, viszont ennek ellensúlyozására a kormányzásban közösen vállaltak felkelősséget, biztosítva ezzel, hogy híveik integrálódjanak a rendszerbe, demokratikussá és integráltabbá téve azt. Megállapítja azt is, hogy a norvég keresztények egynémely csoportjait korántsem sem sikerült integrálni a rendszerbe és a társadalmi integráció nem volt sikeres az Osztrák -Magyar Monarchiában sem. Mindezek kapcsán újabb érdekes elméleti kérdést vet fel: vajon mitől függ, hogy míg az egyik típusú fragmentációból eredményes hatalmi szerkezet és társadalmi együttműködés származik, addig a másikból nem?

De amíg a politikai fejlődés és a pártfejlődés regionális mintáiról szóló tanulmányok nagy részére ma már szinte senki nem emlékszik, annál inkább vált klasszikussá Otto Kircheimernek szintén a kötetben található tanulmánya. Pedig, ha megnézzük: Kircheimer is „történeti” pártkutató, ám neki van olyan elméleti ajánlata, amely „kiszorítja” történeti mondanivalóját. S ez – a nyugat-európai pártrendszer 1945 utáni átalakulása kapcsán – a cath-all party (gyűjtőpárt) kategóriája. Mivel azonban itt is áll, ami Rokkan törésvonal-elmélete kapcsán (az utókor a catch-all interpretációját széleskörűen elvégezte), most sem ezt a dimenziót, hanem Kircheimer tágabb történeti megállapításait idézem fel röviden.

E tágabb történeti elemzés keretében a szerző – Anglia példáján – rámutat, hogy a brit demokratikus fejlődés megalapozásában érintett két legfontosabb társadalmi osztály, az arisztokrácia és a burzsoázia közötti ozmózis már jóval az ipari forradalom előtt megtörtént. Csatlakozva a kötet más szerzőihez, ő is a folyamat hosszú kibontakozását tartja lényegesnek, amit egyébként a konstitucionalizmus kategóriájával jellemez. A hosszú alkotmányos fejlődés során nem csupán a középosztályt, de a később létrejövő munkásosztályt is sikerül integrálni, s ez biztosítja a pártok sikerességét és nélkülözhetetlen szerepét. Máshol (például Franciaországban) kevésbé sikeres a társadalmi integráció. A konfliktus egészen a 20. századig akut: hagyományos elitpártok és baloldali tömegpártok két külön blokként állnak szemben egymással anélkül, hogy közöttük valamiféle „érett politikai partnerség” kifejlődhetett volna. Kircheimer levezeti: volt ahol könnyebben, s volt ahol nehezebben sikerült a tömegek politikai integrációja. Ahol a folyamat sikeresebb volt, ott a második világháború után könnyebben jöttek létre immár a catch-all pártok, másutt viszont a két elkülönült politikai tömb konfliktusai később is megmaradtak.

E röviden felvillantott nézetekből is látható: a kötet tanulmányaira jellemző a klasszikus történelmi vagy „developmental” megközelítés, de a tanulmányokban találkozunk a politikai és a társadalmi kohézió vagy integráltság fogalmával is. A korszak kutatói a nyugat-európai demokráciák történeti perspektívából való elemzése során képesek feltárni egy egyébként nehezen feltárható alkotóelem létrejöttének történeti állomásait és vívmányait. Ugyanakkor a szerzők nem gondolják, hogy a nyugati fejlődés-minták minden további nélkül adaptálhatóak lennének a 60-as években létrejövő új nemzetállamok számára.

Talán kijelenthetjük, hogy ennek a fajta pártvizsgálati hagyománynak az 1980-as évek végén vége szakadt. Ellentétben ugyanis a 60-as évek pártkutatóinak fő mondanivalójával, hogy a/ a nyugati pártfejlődés nem ismételhető meg automatikusan; b/ a nyugati pártok eminens részesei a politikai és társadalmi kohézió létrejöttének, az átmenet során létrejövő új pártkutatási szemlélet elszakad a történelmi jellegtől és sem azt nem vallja, hogy ne lennének univerzális pártosodási minták, sem azt, hogy a pártoknak társadalmi kohéziós szerepük lenne. Ily módon szinte két fundamentális szemléleti bázis formálódik ki: 1. A kelet-közép-európai átmenetekben létrejövő pártok megismételhetik a nyugati mintákat; 2. Szerepük csak mérsékelten hozható összefüggésbe a társadalmi kohézió-teremtéssel.

Természetesen nem gondolom, hogy az 1966-ban napvilágot látott kötet mindenben irányadó lehetne ma számunkra, de az abban megjelenő történelmi szemlélet a mai korban (amikor ki tudja hányadszor megint „visszatért a történelem”) mégis nagyon hasznos támpontokat nyújthat. Legfőképpen arról lenne érdemes elgondolkodnunk, hogy valójában tényleg mi is a pártok szerepe ma, ha nemhogy a társadalmi kohéziót növelnék, de – egyre polarizáltabb versenyükkel - inkább azt csökkentik. És van itt persze még egy kérdés: ha a pártok már nem aktorai a kohézió-teremtésnek, akkor ezt a feladatot ki végzi el, pontosabban elvégzi-e valaki? Avagy magának a társadalmi kohéziónak a fogalmát is merőben új módon, a pártok szerepétől elválasztva kell-e megközelítenünk?

___________________________________________________________

A kép forrása: amazon.co.uk

 Az írás a szerző véleményét tartalmazza és nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.

Címkefelhő

2010 aktivizmus alkotmánybíróság hatáskörének szűkítése altruista amnesty international antipluralizmus antipolitika átpolitizálódás autokratikus autonómia balázs zoltán beköszöntő belpolitika bene márton bertha szilvia blog bocskai boda zsolt brexit cenzúra civil ethosz civil szervezetek civil társadalom comparative agendas project comparative manifestos project comparative political data sets corvinus egyetem demokrácia demokratikus ellenzék depolitizálódás diktatórikus diskurzus dk doktorandusz dúró józsef egymillióan a magyar sajtószabadságért eljogiasodás élményvezérelt aktivizmus elszámoltatás érzelmek etnikai tisztogatás eurobarometer european social survey facebook filmek géntechnológia guillotine gyűjtőpárt habermas hatalompolitika hegedűs tamás hibrid rezsim higiénia hitler identitás ideológia illiberális állam integráció jobbik jogállam joguralom kádár-rendszer katharok képviseleti demokrácia kierkegaard konferencia konrád györgy konszolidált demokrácia koppány-csoport kormányzás autoriter módja kormányzásra készülés körösényi andrás korrupció közszolgálati média lenhardt balázs liberális demokráciák magyar politikai rendszer magyar politikatudományi társaság magyarország mávészet mérséklődés metaforák migrációs válság migration aid mikael wigell mnb modern individuum mozgalmi háttér mszp mta tk pti nemzetközi adatbázisok néppárti népszerűség ngo orbán viktor orbán-rezsim papp zsófia parliaments and governments database pártfejlődés partikuláris pártok pártpreferencia patkós veronika patrimonializmus polgármester politikai cselekvés politikai fejlődés politikai pszichológia politikatudomány politikus populáris kultúra populizmus pősze lajos ptiblog radikális radikalizmus rítus róna dániel sajtószabadság soros alapítvány stratégia szegedi csanád szélsőséges személyiségjegyek szórólapok sztálin szürke zóna tárdadalom társadalmi mozgalmak tisztaság toroczkai lászló török gábor tóth csaba tranzakciós aktivizmus újraválasztás univerzális civiltársadalom-elmélet usaid vaclav havel választási csalás választási szabályok választójog vallások varieties of democracy vendée vona gábor