A nemzetközi szakirodalom két megközelítést ismer a választási programok és a kormányok által folytatott politika – elsősorban a szakpolitikák – közötti kapcsolat feltárására. Az egyik konkrét ígéreteket azonosít, és ezek egyenkénti teljesülésének tesztelését végzi (pledge approach – ígéretközpontú megközelítés). A másik pedig a választási programok általános tartalmából kiindulva határozza meg az egyes témák fontosságát, majd megvizsgálja, hogy a költségvetés kiadási oldalán az azonosított témák mekkora súllyal szerepelnek (saliency approach – hangsúlyközpontú megközelítés). A cél annak feltárása, hogy a kormányzati kiadások nagysága megfelel-e a különböző ügyek választások előtti fontosságának. Mindkét megközelítés a győztes pártok hivatalos választási programját veszi alapul, az elméletek kiterjesztései azonban kibővítik ezt a viszonylag szűk elemzési keretet, egyrészt más források (pl. kormányprogramot ismertető miniszterelnöki beszéd, ígéretek a sajtóban, politikai reklám) beemelésével, másrészt a vizsgált pártok körének kiterjesztésével.

Az ígéretközpontú megközelítés Royed ötletére épül (Royed 1996). Értelmezésében választási ígéretnek (pledge) kell tekintenünk minden olyan kormányzati cselekvés vagy eredmény iránti elkötelezettséget (committment), melynek teljesülése objektíve megállapítható (Royed 1996:79). Azokat az elköteleződéseket, melyekről nem tudjuk egyértelműen eldönteni, hogy teljesültek-e vagy sem, retorikai megnyilvánulásokként foga fel, és kizárja az elemzésből. Első lépésben tehát megjelölik és különböző változók mentén kódolják azokat a mondatokat, amelyek ígéreteknek látszanak. A kutatásokban gyakran alkalmazzák a párhuzamos kódolás módszerét a teljes sokaságra, vagy annak egy részére, ezzel biztosítva az eredmények viszonylagos objektivitását és stabilitását. A programokban többször megjelenő ígéreteket csak egyszer veszik figyelembe.

Royed megközelítésében tehát minden ígéret két követelménynek tesz eleget.

(a) Legyen elköteleződés jövőbeli kormányzati cselekvésre vagy eredményre.

(b) Legyen tesztelhető.

A fentiek alapján a tesztelhetőség három csoportját különböztetik meg.

(1) Az ígéret tesztelése nem okoz problémát, kezelése könnyű és egyértelmű. Tipikusan ilyenek az output ígéretek, vagyis amelyek egy kormányzati cselekvésre vonatkoznak.

(2) Az ígéret tesztelése komolyabb problémákba ütközik. Jellemzően ilyenek az outcome jellegű elköteleződések, melyek egy kormányzati eredmény elérését tűzték ki célul.

(3) Azok az elköteleződések, melyek teljesülését lehetetlen objektív szempontok szerint megvizsgálni retorikai kinyilatkoztatásnak minősülnek.

A három kategóriából Royed definíciója alapján az első kettőt tekintjük ígéretnek. A retorikai állítások nem tesztelhetőek, ezért elemzésük nem tartozik a kutatás szűkebb magjához. Látható tehát, hogy az ígéretek azonosítása és tesztelése nem választható el élesen egymástól.

Thomson és Mansergh (Thomson 2001) a fentinél némileg szigorúbb definíciót használnak. Értelmezésükben a választási ígéret megköveteli az annak megvalósítására irányuló intézkedések vagy tervek ismertetését. Nagy előnye ennek a definíciónak, hogy a program írója maga azonosítja az ígéretet azzal, hogy részletezi a megvalósítás tervét, így nem a kutatóra hárul a feladat, hogy a saját, gyakorta elkerülhetetlenül szubjektív szempontjai szerint értelmezze a leírtakat.

A mandátumelmélet szerint a kormányzó párt(ok) választási programja és a kormány politikája közötti kapcsolat szorosabb kell, hogy legyen az ellenzéki párt(ok) programja és a kormány politikája közötti kapcsolatnál. Az ígéretközpontú megközelítésen alapuló összetettebb projektek már nem csak a győztes párt(ok) programját kódolják, hanem az ellenzéki pártokét is (többek között Thomson 2001, Artés-Bustos 2008, Costello-Thomson 2008, Thomson-Royed-Naurin 2010). Nem csak az a fontos ugyanis, hogy a választó mely programra szavazott, hanem hogy ennek a programnak milyen alternatívái voltak. Más pártok ígéreteinek figyelembe vételét szorgalmazza a napirend (agenda) modell (Pétry 1995), melynek alapfeltevése, hogy az újonnan megválasztott pártok kormányra kerülésükkor nagyfokú bizonytalansággal néznek szembe. Ennek következtében megnő annak az esélye, hogy más pártok programjára sajátjukként hivatkozzanak. A kormányzati cselekvés ezért lefedi az ellenzéki ígéretek egy részét is. Az agenda modell szerint tehát a kormányprogram felfogható a kormányzó és az ellenzéki pártok közötti egyfajta kompromisszumként is. Ennek azonban megvan az a hátránya, hogy a szavazó még jobban összezavarodik, amikor különböző programok között kell választania, mert rendkívül bizonytalanná válik, hogy a választási ígéretek közül melyek kerülnek majd a kormányprogramba. Minél jellemzőbb a pártok közötti kompromisszum, annál nehezebb lesz a pártok közötti különbségek azonosítása.

A mandátum elmélettel szembeni legfőbb kritika, hogy nem képes megragadni a pártok és a kormányok céljai közötti kapcsolatot, amelyet a többpárti kormányok léte tesz sokkal bonyolultabbá a westminsteri berendezkedésű országokban megfigyeltekhez képest. Thomson (2001) szerint a kormány által folytatott politikát a miniszteri portfóliók elosztása és a koalíciós megállapodás is befolyásolja, gyakran sokkal nagyobb mértékben, mint maguk a pártprogramok. Vagyis nem elég pusztán a pártprogramokat vizsgálni, az elemzést ki kell terjeszteni olyan dokumentumokra is, mint a kormányprogram vagy a koalíciós megállapodás.

A kutatásoknak tehát létezik egy olyan iránya, mely nem korlátozza a vizsgálódást kizárólag a pártprogramokra. Costello és Thomson (2008) a 2002-es ír választásokat vizsgálja abból a feltételezésből kiindulva, hogy a szavazóknak csak töredéke olvassa a pártok választási programját, ezért amikor szavaz, azt nem erre alapozva teszi. Vagyis igazából mindegy, hogy a pártok mit ígértek a programjukban, mert a választók nem ez alapján fogják „elszámoltatni” a kormányt. Éppen ezért fontosabbak azok az ígéretek, amelyek megjelennek a médiában – esetükben egy országos napilapban – is, vagyis nagyobb eséllyel jutnak el a választókhoz. A média vizsgálat tárgyává tétele azzal az előnnyel is jár, hogy azonosíthatunk olyan ígéreteket, amelyek nem képezik részét a választási programnak, illetve követhető az egyes ígéretek alakulása a többi párt ígéreteinek függvényében. A módszer hátránya azonban az, hogy a média jobbára a nehezen teljesíthető ígéreteket karolja fel, ezért torzított eredményhez vezet.

A hangsúlyközpontú megközelítés (saliency approach) ezzel szemben nem konkrét ígéreteket azonosít, hanem az egyes témák fontosságát vizsgálja. Az elméleti kiindulópont, hogy a szavazóknak nem kell tudniuk elhelyezni a pártokat az ügyek által alkotott térben, elég ha csak azzal kerülnek tisztába, hogy melyik pártnak melyik ügy a fontos. Ennek oka, hogy a szűkös erőforrások – elsősorban idő – miatt a választók nem képesek az összes rendelkezésre álló információt feldolgozni, ezért döntően ideológiai alapon szavaznak. A pártok ideológiai hovatartozása pedig segíti eligazodni a szavazót, és elhelyezni a pártot az ügyek terében is. Ehhez azonban az kell, hogy a pártok a számukra fontos ügyeket az ideológiájukkal összhangban válasszák ki, vagyis a különböző pártok különböző ügyeket karoljanak fel.

A szakirodalomnak az ügyek fontosságával foglalkozó része Budge és Hofferbert (1990, 1992) munkásságára épít. Az ígéretközpontú megközelítéssel ellentétben ők nem a választási ígéreteket tekintik az elemzés egységének, hanem a pártprogram mondatait. Minden mondatot 54 költségvetési kiadási kategóriába sorolnak be, hogy aztán az egyes kategóriák súlyát a programon belül összevethessék a tényleges kiadási tételekkel. Erre a megközelítésre épül az ECPR Comparative Manifesto Project-je is.

A módszer egyik hátránya, hogy nem tesz különbséget a konkrét ígéretek és a retorikai kijelentések között. Ennek következtében a párt szándékai kevésbé lesznek világosak, mint az ígéretközpontú megközelítés esetében. A megközelítés másik kritikája viszont arra alapoz, hogy a szándék és a kiadás közötti kapcsolat nem feltétlenül pozitív. Számos közpolitikai célt a kiadások csökkentésével lehet elérni (pl. a kormányzati hatékonyság növelése). A hangsúlyokra való összpontosítás lehetővé teszi a nemzetközi összehasonlítást, viszont kevésbé alkalmas a mandátumelmélet tesztelésére. Jelen kutatásban ezért az ígéretközpontú megközelítést alkalmazzuk.