PTIblog

A Politikatudományi Intézet blogja

Karizma és kultúra

2018. május 28. 16:31

Darabos Ádám
gyakornok 
Demokrácia- és Politikaelmélet Osztály

 

Mitől válik egy politikai vezető karizmatikussá? A kutatók egy része szerint az egyéni, személyes képességek tesznek bizonyos politikusokat kivételessé. Mások a környezeti adottságokra, válságokra vezetik vissza azt, hogy miért tekint a nép bizonyos politikai vezetőkre különleges képességekkel bírónak. Philip Smith szociológus szerint mindkét szempontot érdemes figyelembe venni, azonban nem szabad megfeledkezni arról, hogy a politikai vezető csak akkor tudja karizmatikus képességeit alátámasztani, hogyha az adott közösség kultúrájához igazodva egy sajátos megváltásnarratívát alakít ki. Smith erre a gondolatra alapozva egy elméletet dolgozott ki, majd három karizmatikus politikai vezető (Adolf Hitler, Winston Churchill és Martin Luther King) példájával kívánta bizonyítani annak alkalmazhatóságát. A következőkben Smith „Culture and Charisma: An Outline of a Theory című tanulmányának főbb megállapításait mutatom be röviden, majd módszerének használhatóságával kapcsolatosan fogalmazom meg aggályaimat.

Max Weber munkássága óta a karizmatikus vezető kérdésköre fokozott érdeklődésre tett szert. Az elmúlt bő fél évszázadban (amióta Weber főbb írásait angolra fordították) társadalomtudósok tömege kutatja és próbálja meg leírni a karizma jelenségét; ennek köszönhetően pedig számtalan egymással rivalizáló nézőpont kristályosodott ki. Egy kérdésben azonban szinte teljes konszenzus jött létre a szerzők között, mégpedig, hogy a karizma szó – részben a mindennapi, részben pedig a tudományos szférában jellemző, túlságosan gyakori, felelőtlen használat miatt – semmitmondóvá, triviálissá vált. Smith is ezzel a felütéssel kezdi tanulmányát. Majd amiatt kritizálja a témával foglalkozó szerzőket, hogy mindenki a vezetőre (pszichológiai szempontokra)  és az őt körülvevő társadalmi környezetre (társadalom-szerkezeti szempontokra) figyel, de arra nem, hogy a vezető, beszédein keresztül milyen a kultúrához – és ez által a vallásokhoz kapcsolódó - értelmezési keretrendszert alakít ki.

Smith szerint ahhoz, hogy ezt figyelembe tudjuk venni, a karizmát úgy kell értelmezni mint a a vezető és a követők kötelességi viszonyában fennálló erkölcsi kötelék. Ez a kapcsolat nem a személyes, vagy a társas viszonyok, hanem bizonyos kultúrához kapcsolódó értelmezési keretrendszerek eredménye, amelyek azon a kollektív elképzelésen alapulnak, hogy a társadalmat érintő „végső kérdések” sorsa a vezető tevékenységén, képességein és erkölcsi tartásán múlik. A karizmatikus vezető felülemelkedik a rutinkérdéseken, megváltoztatja a mindennapi folyamatokat, s abban különbözik az általános politikusoktól, hogy követői pozitív, „természetfeletti” vagy „emberfeletti” képességeit elismerik. Mindezt úgy tudja elérni – érvel Smith – hogy a retorikán keresztül egy olyan értelmezési keretrendszert alakít ki, amelyben a megváltás játssza a központi szerepet. A szent és az ördögi közötti különbséget bináris kulturális kódok alapján határozzák meg. Smith szerint a karizmatikus politikai vezetők által alkalmazott nyelvkészleténél és szimbólumrendszereknél észlelhetők ezek az elemek és úgy gondolja, hogy a vezetőt követő közösségek, amelyek – tekintve, hogy egy szent ügy mögé sorakoztak fel – egyben morális közösséggé is válnak.

Egy pozitív cél azonban önmagában nem tartja össze a közösséget; kell egy ellenségkép, egy gonosz, aki ellen harcolni kell és aki ellen a karizmatikus vezető megmentheti népét.Ráadásul egy karizmatikus politikus szeretete (támogatása) gyakran az ellenséggel szembeni gyűlölet eredménye, amely akkor növekszik, hogyha a gonosz valóságosabbnak, vagy erősebbnek tűnik. A vezető jelentősége tehát azért fokozódik, mert ő a gonosszal szembeszálló legfőbb erő. Az „ügy” súlyát – és ez által a vezető nélkülözhetetlenségét –  növeli, hogy a karizmatikus vezetők politikai beszédeikben az adott kultúrához illeszkedő vallási szimbólumokat használnak. Összefoglalva, Smith szerint csak akkor képes egy politikai vezető karizmatikus uralmat kialakítani, hogyha ezeket a retorikai elemeket (megváltás-narratíva, bináris kódok, ellenségkép) felhasználva egy szilárd kulturális értelmezési keretet tud kialakítani. Smith ezután azt figyeli meg, hogy, híres karizmatikus politikai vezetőknél miképpen jelentek meg ezek.

Smith – az általános vélekedéssel ellentétben – úgy gondolja, hogy Hitler nem a személyes képességeinek, vagy önmagában a válságnak köszönhetően emelkedett fel. Sikere azon alapult, hogy utóbbi által kialakuló általános hangulatot meglovagolta és egy egyszerű, de erős világvége-narratívát alakított ki. Ehhez szükség volt egy ellenségképre, ami számos csoport formájában megjelent (bolsevikok, szlávok, értelmiségiek stb.) de magát „a gonoszt” a zsidók testesítették meg, akikkel szemben szükségessé vált az erős vezető. A zsidók és árják küzdelme egyben az ördögi és szent erők háborúját is jelentette. A náci vezér számos alkalommal használt bibliai párhuzamokat, vallásos témákat hozott be a közbeszédbe (pl. apokalipszis, megváltás), magát vallási vezetőkhöz (mártírok, Jézus) igyekezett hasonlatossá tenni. A felvonulások, rituálék (pl. nagygyűlések), a kelta-germán történelmen alapuló mítoszok és a náci propaganda egyszerre hirdette a Hitler által felvázolt pszeudo-vallásos, bináris fogalompárra (szent árja -ördögi zsidó) épülő megváltás-narratívát, amelynek középpontjában ő, mint politikai vezető (próféta) állt. Mindez lehetőséget adott arra, hogy követői karizmatikus jegyeket tulajdonítsanak neki.

Lássuk, hogyan alkalmazható ez angol kontextusban! A második világháború kitörése Nagy-Britanniában olyan környezetet teremtett, ami a veszélyt már korábban is hangoztató – és emiatt sokak szerint profetikus képességekkel bíró – Churchillt az ország vezetőjévé emelte. A brit miniszterelnöknek is volt ellenségképe (az ördögi Hitler), tőle sem állt távol a manicheista dualizmushoz hasonló képek használata, mint például az, hogy Britannia a kereszténység utolsó bástyája a német sötét pogány diktatúrával szemben. Churchill az eseményeket a világvégéhez hasonlította és ezen belül adott teret a megváltás lehetőségének. Ráadásul minél inkább kézzelfoghatóvá vált az ország sebezhetősége és minél közelibbnek tűnt a német invázió, annál szükségesebbé vált egy olyan politikai vezető, aki hősiességének köszönhetően megmenti országát. Churchill a háború végeztével nem tudta fenntartani azt a látszatot, hogy a civilizáció veszélyben van, így karizmatikus uralma is megszűnt.

Smith utolsó példája Martin Luther King, aki az egyenlőség és igazságosság szekuláris politikai igényeit helyezte vallásos köntösbe, és azt hirdette, hogy a politikai jogok elnyerése magát a földi megváltást is biztosítja majd. Az amerikai lelkész  bibliai példákat használva helyezte el magát a politikai palettán, s a „Van egy álmom” című nevezetes beszéde is egyfajta prófétaság jele kívánt lenni. Emellett, előszeretettel használta az ellenfél bűnösségét reprezentáló jelzőket (erőszakos, önző) és akkor volt a legnépszerűbb, amikor az egyenlőtlenség absztrakt szimbólumához képest kézzelfoghatóbb ellenséget talált magának (pl. rendőrfőnök, seriff). Churchillhez hasonlóan, a történelmi helyzet és a közbeszéd változásánál, a harc elmaradásával a polgárjogi harcos is elvesztette a csatát, és csak a merénylet utáni mártírság hozott áttörést az általa képviselt ügyben.

Összességében, Smith elemzése kellően mélyreható, pontos, elmélete megalapozottnak tűnik. Ráadásul a szerző tudatosan kilép abból a keretből, amelyet a kutatók nagyrésze érvényesnek tart a karizma jelenségének vizsgálatánál. Bár túlzásnak számít az a kijelentés, hogy a társadalomtudósok eddig nem foglalkoztak a karizma kulturális alapjaival (pl. számos kutató vizsgálja az afrikai törzsek karizmatikus vezetői esetében felemelkedésük kulturális okait), Smith elmélete valóban a szisztematikusan kidolgozott munkák közé tartozik. A szerző érdekes felvetése még az a gondolat, miszerint a – weberi elképzeléssel ellentétben a - karizmatikus vezető nem mindig az új értékek megteremtését garantálja, hanem konzervatívként pont a korábbi értékek fennmaradásért harcol. Ez esetben egyfajta „konzervatív karizmáról” beszélhetünk, amelyre Churchill karizmatikus uralma a tökéletes példa.

A szerző érdeme még, hogy „nagy gondolkodók” (pl. Weber, Durkheim) alapvető igazságaiból indul ki, de tőlük kissé elrugaszkodva egy olyan elméletet igyekszik kialakítani, amely a valóságban észlelhető jelenségeket képes leírni. A felhozott példák meggyőzően támasztják alá az elméletben felvázolt elemzési szempontokat, így például azt is, hogy a vallásos jelképek miképpen szivárognak be a politikai életbe. Amennyiben azonban megfigyeljük, hogy Smith mely politikai vezetőket választja az elemzéséhez, egy komoly aggály merülhet fel a módszer hasznosságával – és a megállapítások alkalmazhatósági körével – kapcsolatosan. Röviden, tehát nem a megállapításokkal van probléma, hanem az kérdéses, hogy az elméleti keret mennyiben használható más általános jelenségek leírására. Hitler és Churchill ugyanis nem normál állapotban és nem is kisebb válságok, hanem szélsőségesen válságos, háborús időszak alatt jutottak hatalmuk csúcspontjára. Vajon az e két politikusra érvényes konklúziók által igazolt elemzési keret használható-e olyan karizmatikus politikusok esetében, akik békeidőszakban kormányoznak? Bár a polgárjogi harcoknál sem beszélhetünk nyugodt körülményekről, összehasonlíthatatlan egy világháborúval; Martin Luther Kingnél inkább az a kérdés, hogy milyen általános következtetéseket vonhatunk le abból, hogy egy lelkész  vallásos szimbólumokban beszél. Vajon van-e olyan  karizmatikus politikus, aki ilyen mértékben és minőségben használja a vallás jelképeit? Az ezzel kapcsolatos választ akkor tudjuk megadni, hogyha a felállított szempontoknak a többi (akár ma kormányzó) karizmatikus politikus megfelel. Végső soron ez tudja meghatározni igazán Smith elemzési keretének alkalmazhatósági körét.

___________________________________________________________

1-3. kép forrása: mult-kor.hu 

Az írás az "ÚNKP - 17 - 2 - I - BCE 115." pályázat keretében született. A támogatott kutatás címe: Kultúra, karizma és a populizmus.

 Az írás a szerző véleményét tartalmazza és nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.

Címkefelhő

2010 aktivizmus alkotmánybíróság hatáskörének szűkítése altruista amnesty international antipluralizmus antipolitika átpolitizálódás autokratikus autonómia balázs zoltán beköszöntő belpolitika bene márton bertha szilvia blog bocskai boda zsolt brexit cenzúra civil ethosz civil szervezetek civil társadalom comparative agendas project comparative manifestos project comparative political data sets corvinus egyetem demokrácia demokratikus ellenzék depolitizálódás diktatórikus diskurzus dk doktorandusz dúró józsef egymillióan a magyar sajtószabadságért eljogiasodás élményvezérelt aktivizmus elszámoltatás érzelmek etnikai tisztogatás eurobarometer european social survey facebook filmek géntechnológia guillotine gyűjtőpárt habermas hatalompolitika hegedűs tamás hibrid rezsim higiénia hitler identitás ideológia illiberális állam integráció jobbik jogállam joguralom kádár-rendszer katharok képviseleti demokrácia kierkegaard konferencia konrád györgy konszolidált demokrácia koppány-csoport kormányzás autoriter módja kormányzásra készülés körösényi andrás korrupció közszolgálati média lenhardt balázs liberális demokráciák magyar politikai rendszer magyar politikatudományi társaság magyarország mávészet mérséklődés metaforák migrációs válság migration aid mikael wigell mnb modern individuum mozgalmi háttér mszp mta tk pti napirend nemzetközi adatbázisok néppárti népszerűség ngo orbán viktor orbán-rezsim papp zsófia parliaments and governments database pártfejlődés partikuláris pártok pártpreferencia patkós veronika patrimonializmus polgármester politikai cselekvés politikai fejlődés politikai pszichológia politikatudomány politikus populáris kultúra populizmus pősze lajos ptiblog radikális radikalizmus rítus róna dániel sajtószabadság soros alapítvány stratégia szakpolitika szegedi csanád szélsőséges személyiségjegyek szórólapok szövegbányászat sztálin szürke zóna tárdadalom társadalmi mozgalmak tisztaság toroczkai lászló török gábor tóth csaba tranzakciós aktivizmus újraválasztás univerzális civiltársadalom-elmélet usaid vaclav havel választási csalás választási szabályok választójog vallások varieties of democracy vendée vona gábor